Közélet és mi egy más...

Közélet és mi egy más...

Szükséges e ratifikálni az isztambuli egyezményt a dunakeszi gyilkosságok tükrében?

2021. szeptember 15. - Istvan Gulyas

https://telex.hu/belfold/2021/09/15/dunakeszi-emberoles-tavoltartas

 

A drámai történet főszereplője egy család, ahol az elvált férj Szeptember 12 én vasárnap láthatás után úgy döntött, hogy meggyilkolja a 14 évvel fiatalabb volt feleségét, 7 éves kisfiát, a volt felesége édesanyját, és végül, mint minden bátor ember magával is végzett.

A leggyakoribb megnyilvánulás ilyenkor a döbbenet, és hogy ki gondolta volna, hogy mi folyik a háttérben. Sokan a nőt hibáztatják, amit a szakma áldozathibáztatásnak tart, és sokan az elkövetőt. Néhány embernek eszébe jut, hogy lehetett volna itt tenni bármit is. Nővédő szervezetek (Patent és NANE) pedig a hajukat tépik, hogy már százszor és ezerszer elmondták mit is kellene tenni, de senki nem hallgat rájuk érdemben.

Mivel már lassan 15 év gyermekvédelemben dolgozom Angliában, ezért nagyon sok domestic abuse (párkapcsolati erőszak) ügyön dolgoztam, és az több, mint 100 párkapcsolati áldozattal készítettem mélyinterjút, így megtanultam, hogy az áldozatok kockázati érzéke hajszálpontos iránytű szokott lenni az őket érhető esetleges veszélyt illetően. Amikor azt érzik, hogy a volt, vagy jelenlegi párjuk meg akarja őket gyilkolni, akkor nagyon sokszor az életük is veszélyben van, és amikor azt, hogy a fizikai biztonságuk nincs veszélyben, az is általában helyesnek bizonyul.

Az angol rendszerben az áldozat kockázati vagy veszély érzését szinte mindig komolyan vesszük, és ennek megfelelően határozzuk meg a cselekvési tervet. 

Mi is történt volna, ha ez az eset egy normálisan működő rendszerben történik. Egyrészt az áldozat tudta volna, hogy a rendőrség és a hatóságok értik a párkapcsolati erőszak dinamikáját, és amikor előszőr veszélyben érezte magát, akkor felhívta volna a rendőrséget tanácsért.

Amikor a rendőrség elkezdte volna a beszélgetést az áldozattal, akkor rögtön a beszélgetés elején kiderült volna, hogy a nő valószínűleg veszélyben lehet, és a volt párjával azonnal beszélni kell, hogy a kockázatot felmérjék. Valószínű ekkor már megfenyegette a férfi a nőt, aki tudta, hogy  a férfinek fegyvere van, és a kapcsolat közben az is biztossá válhatott számára, hogy a férfi, hogyan kezeli a konfliktusos helyzeteket, amikor nem az van, amit ő akar.

Amikor a rendőr elmegy beszélgetni a férfival, akkor a párkapcsolati erőszak képzések során tanultak birtokában a rendőrség tudja, hogyan kell egy ilyen interjút lefolytatni, és a nő által elmondottakkal szembesíteni a bántalmazót. Aki készített ilyen interjút elkövetővel, az tudja, hogy a nők a megtörtént bántalmazásokat nagyon részletesen el tudják mesélni, sokszor a szagokra és egyéb triviálisnak tűnő körülményekre is emlékeznek. Amikor a férfit ezekkel szembesítjük, akkor legtöbbször egy rövid elutasítás, vagy a nő dehonesztálása történik.

A rendőrségi látogatás után, a fegyver elkobzásra kerül.

Ezzel ez a történet már valószínű meg is oldódik, mert ha a bántalmazónak nincs fegyvere, akkor szerintem ez a bestiális bűncselekmények sorozata sem történik meg.

Sajnos, a mai magyar társadalmban sem a rendőrség sem a társadalom többsége nem tudja, hogyan kellene ay ilyen ügyekben eljárni. Mert az nem elég (bár kezdésnek jó lenne) ha a rendőrség és a szakemberek tudnák, hogyan kell az ilyen ügyekben eljárni, és kockázati elemzésen keresztül megvédeni az áldozatokat, viszont a társadalmi bizalomnak is ki kell alakulnia a másik oldalon, hogy tudja a bántalmazott, hogy van kihez fordulnia. Ennek a kölcsönös bizalomnak a felépítése hosszú éveket vehet igénybe, ameddig a szakemberek, családtagok, vagy maga az áldozat fel merje hívni a rendőrséget és szakszerű ellátást kérjen.

Itt halkan jegyzem meg, hogy a miskolci hölgy ügyében, amikor felismerhetetlenné verte össze a volt párja a rendőrségnek ez sem volt elég, hogy a távolságtartás intézményével éljen...

Szóval a címben feltett kérdésre a válasz, hogy természetesen kell az isztambuli egyezményt ratifikálni Magyarországon, de, amíg a rendszer működőképes lehet, az évekbe vagy évtizedekbe kerülhet.

Addig pedig, sajnos, ha nem tesz az állam gyorsan valamit, akkor az ilyen és ehhez hasonló ügyek újra és újra meg fognak történni.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://gulyaspisti.blog.hu/api/trackback/id/tr8216690238

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

betlenanna 2021.09.17. 18:19:20

Tökéletesen egyetértek. De egy ponton volna megjegyzésem.
Emlékezetem szerint 2003-ban adta ki az ORFK (Országos Rendőrfőkapitányság) az első országos rendőrfőkapitányi utasítást a családon belüli erőszakkal szembeni rendőri fellépésre vonatkozóan. Ma már csak ennek az utasításnak a 2007-es és az azután kiadott változatait találjuk az interneten.
2003-ban azonban hirtelen óriási változás következett be a párkapcsolati erőszak áldozatainak helyzetében, pedig ez az utasítás - lévén, hogy nővédelmi jogszabályok nem álltak (állnak) rendelkezésre - elsősorban a gyermekek védelmére irányuló jogszabályokra hivatkozott.

Egyszercsak meghallgatták az áldozatokat. Egyszercsak külön hallgatták meg az áldozatokat és az elkövetőket. Egyszercsak bevitték "beszélgetésre" a bántalmazókat, és nem pedig a bántalmazás helyszínén kvaterkáztak velük, esetleg kávézgatva, jóindulatúan.

Számos ügyfelünk jelezte, hogy míg legutóbb, amikor kihívták a rendőröket, valami olyasmit mondtak nekik, hogy ha még egyszer riaszt, őket fogják eljárás alá vonni, most, az új utasítás hatására tisztelettel és komolyan beszéltek velük, és felvették a feljelentést.

Később a rendőrség szorgalma lazult, elkötelezettsége alábbhagyott: a rendőrfőkapitány (a tavalyelőtt elhunyt dr. Salgó László), az utasítás kibocsátója, más munkakörbe került.
De aztán bevezették a távoltartási törvényt, és egy ideig nőtt az intézkedések száma.
Aztán megint csökkenni kezdett. A nők helyzete nagyjából visszasüllyedt az ORFK utasítás előtti szintre. Már megint "majd akkor jövünk, ha vér folyik".

Jó, ha van egy határozott rendőr-főkapitány, de jobb, ha jogszabályok, megfelelő képzés, szigorú protokollok és állandó ellenőrzés segíti és szabályozza a rendőrök munkáját. Ne a főkapitány személyén, ne a rendőr jóindulatán múljon emberek élete!

És akkor még itt sorakoznak a képzetlen, felkészítetlen, ellenőrzés és megfelelő, a párkapcsolati erőszak természetéről szinte mit sem tudó gyermekvédelmi szervek és bíróságok. Ne fordulhasson elő, hogy egy-egy "nőgyűlölő" bíró, előítéletes családgondozó vagy gyámügyi osztályvezető szakszerűtlen munkáján életek múljanak!
süti beállítások módosítása